3. bukaresti (hangulat)képek

Bukaresti egyetemi éveim idejéből az összes többi közül a következő három kép rögzült bennem legélesebben:
1.) Az első még "frissen sült" kisgólyakoromból való, amikor egy október eleji napon kissé szédülten sétálgattam a város utcáin, és az akkor még sokkal zavaróbb zaj és tülekedés elől gondolataim elefántcsont-tornyába menekültem.
Csakhogy ettől környezetem még semmit sem változott, és hitetlenkedve ámuldoztam néha azon, hogy a főváros központjához ugyanúgy hozzátartozik a szemét, az utcán vagy a metróaluljáró lépcsőjén kuporgó koldus, mint bármely más városhoz, akire rápillantva lehet sajnálkozni, vagy pokolba kívánni őt, amiért eszünkbe juttatja - ha ez bármit is jelent számunkra, vagy ha egyálétalán van mi eszünkbe jusson - keresztényi kötelességünket: adni a rászorulóknak. Mire azonban ez eljutott volna a tudatomig, már jött is a másik gondolat: mennyi is lenne az a pénzösszeg, amit adhatnék nekik? Magamban felsoroltam, mennyi mindenre is kell fizetnem ebben a hónapban, és arra a következtetésre jutottam, hogy örülhetek, ha elég lesz a pénzem. Aztán elkezdtem sorolni magamban azokat az érveket is, hogy miért nem is kell tulajdonképpen semmit adnom: ezek a koldusok miért ülnek itt egész nap? Miért nem mennek dolgozni? Annyira mentem, hogy még a külsejükbe is belekötöttem: miért ilyen koszos a ruhájuk? Talán jobban is vigyázhatnának rá és magukra. Ráadásul semmi biztosíték sincs arra nézve, hogy a kapott pénzzel okosan fognak gazdálkodni, és nem költik bagóra, italra, stb. Meg aztán úgysem segíthetnék közülük mindenkinek, hiszen annyian vannak, mint égen a csillag, és ha mindenkin megesik a szívem, végül én magam is leülhetek melléjük, közéjük.
Ilyen érvekkel győzködve magunkat könnyű tovább menni. Másnap is. Harmadnap - és ahogy a napok telnek egyre inkább - már annyira könnyű, hogy észre sem vesszük a felénk nyújtott kezet. Így szokunk / szoktatjuk magunkat a látványhoz, és az a szánalom, amit kezdetben érzünk, legjobb esetben teljesen felszívódik, elillan, de rosszabb esetben átalakulhat gyűlöletté is. S ha még mindig kísértene néha az adakozás gondolata - mert a gondolatok már csak ilyenek: néha nemigen hagynak nyugodni -, legkézenfekvőbb a körülöttünk levő 100 meg 100 emberre hivatkozni, akik - öltözetükből ítélve - nálunk sokkal jobb anyagi helyzetben vannak, mégsem zavartatják magukat holmi rongyosok miatt.
Ilyen zavaros gondolatok forogtam fejemben azon az októberi napon is, amelyről írok, amikor történt valami, amire akarva-akaratlanul fölfigyeltem:
Előttem a járdán egy öreg nénike sántikált, csetlett-botlott, akit a rohanó tömeg néha meg-meglökdösött, egyesek még morgolódtak is, hogy miért áll az útjukba, nem látja, hogy mindenki mennyire siet. A nénike ruhája színét már rég kivette a nap és a sok mosás, s néhol bizony szakadozott is már (de tiszta volt), s cipőjéről is lerítt, hogy bizony látott már jobb napokat. Ráncos-barázdás arcát látva is nyilvánvaló volt, hogy sosem látott Oriflame vagy bármilyen más krémet.
Amikor a gyerekkel a karján kéregető koldusasszonyhoz ért, megállt, és keresgélni kezdett a zsebében. El nem tudtam képzelni, mit akar, de átvillant bennem a gondolat: taláncsak nem adakozni akar? Talán még el is mosolyodtam ezen magamban, és szinte úgy éreztem, figyelmeztetnem kellene, hogy ne tegye, hiszen kinézetéből ítélve akár maga is leülhetne a koldusasszony mellé. Ekkor meghallottam az eddig valószínűleg nem kis gonddal kucorgatott pénzérme koppanását a pénz begyűjtése céljából kitett pléhdobozban, ami hirtelen eszembe juttatta az özvegyasszony bibliai példázatát, akiről Jézus megállapította, hogy mindenkinél többet vetett. Igen, mert nem a fölöslegből adott, amit nyugodtan tudott nélkülözni, hanem valószínűleg abból a kevésből, amire neki is szüksége lett volna.
Vannak olyan hősök, akik érdemrendeket, kitüntetéseket viselve fitogtatják érdemeiket, és vannak olyanok is, mint ez a nénike, akit úgy nyelt el hirtelen szemem elől a tömeg, mintha csak látomás lett volna, de akit - mint látjátok - mai napig sem tudtam elfeledni.

A másik két eset bekövetkeztekor már rendelkeztem egy bizonyos bukaresti "régiséggel", mégis belém vésték a tapasztaltakat:

2.) A tűző nyári napon szardíniakonzervbe szorult / szorított halként troliztam az egyetemről hazafelé. Már-már hazaértem, amikor a troli megállt egy útkereszteződésnél. Hogy elűzzem a várakozás unalmát, kinéztem az ablakon, és figyeltem a mellettünk sorakozó autókat és utasaikat.
Egyszercsak a szemembe akadt egy, az összes kocsisorból kirívó hiperszuper csodaautó, és nem került különösebb fáradtsáomba megállapítanom, hogy ahogy megjelent, mindenki azonnal felfigyelt rá és csodálta. Az autóban egy, az autóhoz tökéletesen passzoló csinibaba ült, akin a férfi vagy a női szem egyaránt legalább annyira megakadt, mint autóján. (Igen, kitaláltátok: egyes utitársaim, különösen a férfiak - természetesen- nem bírták ki, hogy ne tegyenek különféle megjegyzéseket:)))).
Ahogy az autó megállt, odasietett hozzá egy 10-14 éves srác, aki - miután erre engedélyt kért és kapott - lelkesen, és kedvesen mosolyogva kezdte mosni az autó ablakát (miközben - gondolom - a látványból ítélve busás jutalomra számított), és mire a lámpa zöldre váltott volna, becsülettel be is fejezte a munkát. Mikor a lehúzott ablakhoz lépett a jutalomért, a nőci egy cigisdobozt nyújtott feléje. Már nem emlékszem rá, milyen márka volt, de azt tudom, hogy számomra is ritkaságszámba ment. A gyerek boldogan vette át a dobozt, és még most is látom magam előtt azt a ragyogást, csillogást a szemében, azt a mosolyt az arcán, ami akkor elárasztotta, és amit nemigen lehet elfelejteni, sem leírni . Én még sosem láttam egy olyan örömtől sugárzó embert.
A jelzőlámpa zöldre váltott, a csinibaba meg elindult az autóval. A gyerek kinyitotta a dobozt, és mozdulatlanná dermedve meredt rá, aztán egyik pillanatról a másikra lehervadt arcáról a már szinte földöntúli boldogság, és kiült rá a csalódottság és keserűség. A nőci meg a visszapillantó tükörben figyelte a gyerek reakcióját, és jót nevetve elviharzott.

3.) Nem számít újdonságnak a bukaresti metrókban a kolduláshoz különböző hangszereket felhasználó kéregetők jelenléte, így semmi különöset nem találtam abban, amikor egy vasárnap délután barátnőmtől hazafelé tartva az egyik megállóban felszállt egy férfi, hegedűvel a kezében. Figyeltem az emberek arcát, ahogy a "művész" elhaladt előttük, és azt láttam, amire a megszokás alapján már számítottam is: az emberek gondolataikba mélyedve meredtek maguk elé, és néha azt a benyomást keltették, mintha tudomást sem vennének a néhány garas megszerzésében reménykedő, amúgy eléggé tisztességesen kinéző, és szerintem elég jól hegedülő fiatalemberre. Mintha nem is létezett volna, vagy legalábbis láthatatlan és hallhatatlan lett volna. Egy bizonyos idő elteltével azonban - miközben a hegedűs egyik Kleiderman-darabot játszotta - szemem megakadt egy jólöltözött hölgyen: először csak a könnycseppek jelentek meg és folytak le arcán, aztán ajkai is legörbültek, majd - bár szemmel láthatóan óriási erőfeszítéseket tett arra, hogy uralja érzelmeit - végül már egész teste remegett a hangtalan sírástól. Teljesen megdermedtem a meglepetéstől: ha agyonütöttek volna, akkor sem bírtam volna egy legapróbb mozdulatot sem tenni, vagy egyetlen hangot is kiadni. A következő pillanatban a hölgy felállt, az ajtóhoz lépett, és mielőtt leszállt volna, abban az időben, amikor még a nagylelkűek is legfennebb 1.000 lejt adtak a koldusoknak, egy 10.000 lejest csúsztatott a hegedűs kezébe. Ő eltűnt, én meg tovarobogtam az említett dermedtséggel a zsigereimben, melyek még sok időre megbénították tagjaimat, és azóta is nagyon szeretném megtudni e lejátszódott jelenet történetét / magyarázatát, bár tudom, hogy erre nincs semmi esélyem.