8. az előítéletekről (s kissé talán visszautalva az előbbi bejegyzésben idézett román mondásra)

Utolsó líceumi évemben egyik tanárom ajánlotta, hogy Bukarestben felvételizzek egyetemre. Gondolom, az így ért meglepetés eléggé nyilvánvalóan kiülhetett arcomra, mert mindjárt hozzátette: azok a volt diákjai, akik valamilyen okból kifolyólag – függetlenül attól, hogy milyen szakra – oda kerültek, nagyon szeretik a fővárosban, és akik hazajöttek, ma is szívesen emlékeznek az ott eltöltött időszakra. S mivel még mindig hitetlenkedést olvashatott ki a hallgatásomból és a valószínűleg óriásira kerekedett szememből, még azt is hozzátette: ajánlom, hogy beszélj erről X-szel meg Y-nal. Meglepetésemet csak fokozta az, hogy ez a tanács a köztudottan „nagymagyar” személyiség részéről jött. Végül a „semmit nem veszítek ezzel” alapon valóban megkerestem az illetőket, és elbeszélgettem velük fővárosi élményeikről (az egyik akkor már hazajött, de mint mondta, bármikor szívesen visszatérne, a másik még egyetemista volt, s mára már – szülei kitartó noszogatására - szintén hazatért, de azóta is bánja). A hallottak tanáromat igazolták, így lassan-lassan kezdtem megbarátkozni a – ma sem tudom pontosan, miért, de sejtem, hogy az erdélyi (és magyar, de nem csak magyar) agyba akarva-akaratlanul(?) rögződött (/rögzített?) előítélet miatt – magának a Pokolnak vélt Bukarestbe utazás gondolatával.


Amikor aztán a sikeres felvételi után valóban ide kerültem, csodálkozva állapítottam meg, hogy senki nem akar meglincselni, felakasztani, kinyírni, eltörölni a Föld színéről magyarságom miatt. Sőt, legtöbbször azt tapasztaltam az évek során, hogy erdélyiségem miatt általában - függetlenül attól, hogy évfolyamtársaimról, szomszédaimról, illetve az ilyen vagy olyan úton ismerőseim közé sorolódott személyekről is van szó - eleve kijár nekem valami külön tisztelet, ami csak fokozódik, mikor az is kiderül, hogy magyar vagyok. Igaz, soha nem viszonyultam senkihez a felsőbbrendűség tudatából adódó magatartással, bár a „civilizációs különbség” okán talán megtehettem volna néhányszor. Mert az itteni emberek valóban sok mindenben különböznek az otthoniaktól, de úgy vélem, és leginkább itt tanultam meg, hogy nem szabad általánosítanom, és a tájegység, vagy bármi más alapján megítélnem az embereket, hiszen mindenki külön személyiség, és mint ilyen - még az amúgy eléggé koszos, koldusokkal, lerobbant épületekkel és főleg kóbor kutyákkal tele főváros lakosa is - bármikor bizonyulhat másnak, mint környezete. (Egyébként a bukaresti élettel kapcsolatosan lásd előbbi bejegyzésemet). Sok mindenről írhatnék most, ha a bukaresti (vagy általában a havasalföldi?), és az erdélyi emberek közti különbségről akarnék „előadást tartani”, de ízelítőnek most csak egy példa a különböző „vérmérsékletről”:
Kezdetben elég megrázó élménynek számított számomra, hogy szinte minden trolizás alkalmával tanúja lehettem egy-két utas – általam elég hevesnek érzékelt – veszekedésének. Itt azonban azt is el kell mondanom, hogy a fővárosi tömegközlekedési járművek már-már azt elviselhetetlenségig zsúfoltak, (vagy legalábbis nemrég még azok voltak, bár azt hiszem, ilyen téren azért történt némi változás az utóbbi időben, legalábbis bizonyos útvonalakon), így a tolakodás, lökdösődés stb. éppen elég alkalmat szolgáltatott a szóváltásra. Azonban – mivel első egyetemi éveimben házinéninél laktam lakbérben, az ő, és szomszédaim emberi viszonyainak megfigyelése következtében – arra a következtetésre jutottam, hogy a bukarestiek a heves veszekedéseknek távolról sem tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget, mint az erdélyiek, és ez az egyik lényeges különbség az „itteni”, és az „ottani” emberek között: az erdélyiek nem egykönnyen haragszanak meg egymásra oly mértékben, hogy az „súlyos” nézeteltéréssé fajuljon, de ha egyszer eljutottak erre a pontra, az eléggé tartós, vagyis amolyan „örök harag szalmakalap” alapon történik, és ember/vagy Isten legyen a talpán, aki ki akarja őket kibékíteni. Ezzel szemben az itteniek képesek hamar és bármi apróságért összebalhézni, de bármilyen komoly, vagy annak tűnő is legyen a dolog, 5 perc múlva (vagy legtöbb fél órán belül) el is felejtik azt, és úgy mennek tovább, mintha semmi sem történt volna közöttük. Tehát ilyen téren – azt hiszem – tanulhatnánk tőlük egyet s mást.


Első egyetemi évem után úgy döntöttem, hogy a nyári nagyvakáció 1-2 hónapját munkával töltöm, ezért – mivel szűk környezetem nemigen nyújtott erre lehetőséget - megkértem Budapesten dolgozó barátnőmet, hogy segítsen egy átmeneti munkahelyet találni (szerettem volna az őszi tanévkezdésre valamennyi pénzt gyűjteni, hogy könnyítsek szüleim helyzetén), és ez meg is történt.
Nem először utaztam már Magyarországra, de ugyanaz az érzés fogott el, mint legelső alkalommal, amikor a határon átkelve mindenütt magyar feliratok fogadtak. Nem próbálom ezt most részletezni, mert az érzés úgyis leírhatatlan, és valószínűleg csak azok tudják, miről beszélek most, akik már átélték ugyanezt, de – röviden összefoglalva - talán annyit mondhatok, hogy otthon éreztem magam. Ez a benyomás azonban kezdett tovatűnni, amikor ideiglenes kolléganőim felsőbbrendűségi magatartásával találkoztam, és – bár általában igyekszem elvonatkoztatni a környezetemtől, ha tudom, hogy a megvetésre nem szolgáltam rá – azt hiszem, csak az tette elviselhetővé számomra a helyzetet, hogy kolléganőim körét jórészt erdélyiek képezték (beleértve a már több évtizede áttelepültekről, vagy a több-kevesebb ideig ott tartózkodókról beszélek most). Azonban, ha teljesen őszinte akarok lenni, azt is el kell mondanom, hogy találkoztam olyan „bennszülött” budapestivel is, aki teljesen egyenrangúként kezelt, és értékelte munkámat, így most is szívesen emlékszem rá; de olyannal is, aki bár „innen”, Kolozsvárról települt át jónéhány évvel ezelőtt, úgy nézett rám, mint egy véres rongyra. Amikor pedig egyik üzletből hazatérve azt tapasztaltam, hogy bizony átvertek 500 ft-tal, nagyon elfogott a Bukarest utáni „honvágy”, ahol sem addig, sem azóta nem volt hasonló tapasztalatom. S talán ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy ha arról kell döntenem, hogy Magyarországot választom-e, ahol „lerománoznak”, vagy általában Romániát, ahol „lemagyaroznak” (értsd: megvetnek emiatt), inkább ez utóbbi mellett teszem le a garast, mert ez legalább azt jelenti, hogy annak tartanak, ami vagyok, aminek én is tartom magam.


Harmadéves koromban otthon (Erdélyben) a megyeközponti bőrgyógyászatra kerültem egy román doktornőhöz (akiről szintén orvos unokatestvéremtől utólag megtudtam, hogy a legjobb szakemberek egyike). Az adatok beírása végett átnyújtom neki az egyetemista mivoltomat igazoló könyvecskét. Olvas, ír, majd megkérdezi, milyen szakon tanulok, és mi a véleményem a fővárosról. Csend ül közénk, mert kissé elgondolkodom a válaszadás előtt, mire megáll kezében a golyóstoll, s nyilván nem tudva, mire vélni a hallgatást, rám szegezi kíváncsiságot sugárzó tekintetét. Erre megszólalok: attól függ, hogy milyen szempontból mérlegeljük a dolgokat, mert a város olyan, amilyen, de a kulturális élet nagyon jó (azt hiszem, akkor fogalmaztam meg először így ezt a meglátásomat, amit azóta is fenntartok). Elmosolyodik, helyeslően bólogat, s a meglepetés mellett mintha valami elégedettséget, hálát is látnék a szemében, amiért, bár valószínűleg erre számított, erdélyi, sőt, magyar mivoltom ellenére, mégsem szóltam le Bukarestet (és talán ezzel együtt…a románokat, hiszen – sajnos – valamiért az otthoniak, legalábbis a szűkebb vagy tágabb Székelyföldön élők szemében, kissé sarkítva bár, de erre egyszerűsödik le a Bukarest – Erdély kérdés: magyarok és románok; ezt pedig az ottani románok is tudják), és ilyen értelemben talán még rajta is túlteszek. Rövid beszélgetés következik a román kultúra jelentősebb személyiségeiről, s bár már szinte sajnálom, elérkezik távozásom pillanata is. Elköszönünk egymástól, s még sokáig elkísér meleg, barátságos pillantása…


Nemrég egyik erdélyi barátnőmet láttam vendégül, aki különböző ügyeinek intézése végett Bukarestbe utazott. Este érkezett hozzám, de – bár előre megbeszéltük, hogy majd nálam száll meg - az utolsó napon szólt nekem, hogy most már utazik is, és várjam a vonatállomáson, így nem tudtam szabadnapot kivenni, hogy elkísérjem. A vacsoránál megegyezünk, hogy nincs értelme olyan korán kelnie, mint én, és olyan korán bejönnie a központba, amikor én megyek munkába – hiszen Bukarestben a legtöbb hivatalban, üzletben, stb. csak reggel 9-10-kor indul az élet -, ezért nyugodtan aludhat 1-2 órával tovább, és a kulcsot itt hagyom neki, hogy bezárja az ajtót. Elmagyarázom, körülírom, lerajzolom neki, hogy mivel és hogyan ér oda, ahová szeretne eljutni, majd hozzáfűzöm, hogy ha valami nem elég világos számára, és úgy érzi, nem talál majd oda magától, nyugodtan megkérdezheti az utcán járókelőket, mert bárki szívesen útba igazítja. Nem szól semmit, de látom a szemében a hitetlenséget, a bizonytalanságot. Én sem szólok semmit, csak mosolygok. Egyrészt mert egykori önmagamat látom benne, aki annak idején valóságos ördögöknek tartotta a bukarestieket, másrészt meg tudom, hogy fölösleges itt minden szó, úgysem tudnám meggyőzni félelmei alaptalanságáról; így hát inkább hagyom, hogy saját bőrén szerezzen tapasztalatokat. Amikor este ismét találkozunk, lelkesen meséli, hogy milyen barátságosak a fővárosiak: először reggel tapasztalta meg ezt, amikor a lépcsőházban mosolyogva ráköszönt a számára teljesen ismeretlen szomszédaim egyike, később pedig a metróból kiszállva, amikor az útmutatások ellenére kissé tanácstalanul állt egymagában, és arra kényszerült, hogy az arra vetődőktől érdeklődjön, és olyan is akadt, aki nem csak útba igazította, hanem fel is ajánlotta: elkíséri addig, ahol már biztosan nem téveszti útját.


Miközben e sorokat írtam, lementem a legközelebbi üzletbe néhány apróságot vásárolni. Visszafelé jövet a következő jelenet játszódott le:
Belépek a tömbház bejárati ajtaján, és ráérősen megnézem, nincs-e valami a postaládámban. Mikor a felvonó felé indulok, látom, hogy a valahány emelettel fennebb lakó „szomszédasszony” vár rám, nyitva tartva a felvonó ajtaját. Belépek, köszönünk egymásnak, és következik az ilyenkor szokásos társalgás arról, hogy ki hogy van, mit csinál, milyen az időjárás, stb.. Többről nem is igen lehet szó, mert annál többet, hogy egy tömbházban lakunk, nemigen tudunk egymásról (legfennebb ő még annyit, hogy magyar vagyok, mert - bár mindeddig nem folytattunk olyan „mélyre szántó” beszélgetéseket, hogy erről szó esett volna - eddigi tapasztalataim alapján állíthatom, hogy ez a hír – számomra teljesen érthetetlen módon, de - elég hamar szokott terjedni). Kiszállás előtt elköszönök, mire ő a szokásos köszönést még megtoldja: „te-am pupat!” (vagyis „pusziltalak” / „puszillak”. A múlt idejű formát használja, de ennek ilyenkor egyfajta jelen idejű értelme van).
Hát ennyit a bukaresti emberekről, szomszédaimról :)))).

Minden helynek (/lakosainak) megvan a maga (külső és/vagy belső) szépsége, csak észre kell venni, és talán egy grammnyi szeretetre is szükség van ahhoz, hogy értékelni is tudjuk azt.