23. Herta Müller - Irodalmi Nobel-díj - 2009 - III.

(folytatás)

"Így érkeztünk meg a nürnbergi Langwasser átmeneti menekültotthonba. Egy magas toronyház volt, azzal a hellyel szemben, ahol Hitler a pártkongresszusokat tartotta. (...) És már az első napon kezdődtek - a Föderációs Hírszerző Szolgálat kihallgatásai. Aztán a második nap megint, és többször, szünetekkel, és ugyanígy a harmadik és a negyedik napon is. Persze, tudtam, hogy nem a román Szekuritáté lakik együtt velem itt Nürnbergben, hanem csak a Föderációs Hírszerző Szolgálat. (...) De a fenébe, hova is érkeztem én ide?! (...) Azt vizsgálták, vajon nem valami misszióval jöttem-e ide. (...)

- Volt-e valami dolga az ottani Szekuritátéval?

- Nem nekem velük, hanem nekik vele; van egy kis különbség - válaszoltam.

Felháborító volt. (...)

- Nem akarta megbuktatni a kormányt? Miért ne vallhatná be most, hiszen ami volt, abból annyi sem maradt, mint a tegnapi hóból ("schnee von gestern". A német kifejezés idejét múlt dolgokra vonatkozik, amiket már nem kell számon tartani).

(...)

A tegnapi hóra vonatkozó kifejezés korábban sem tetszett nekem, mert nem akar tudomást venni semmiről, ami a tegnap történt. Csak akkor jöttem rá, miért nem bírom elviselni ezt a kifejezést: elviselhetetlennek tartom azt az aljasságát, mellyel utat szab magának a metafora, és azt a megvetést, melyről bizonyságot tesz. És mégis, mennyire önbizalomhiányos lehet a kifejezés, ha ilyen nagyfokú arroganciával henceg? De azt sugallja az embernek, hogy a tegnapi hónak biztosan volt valami jelentősége, mert ellenkező esetben miért volna szükség még emlékezni rá, és elhatárolni magunkat tőle? (...)

A román nyelvben még van egy másik, költőibb kifejezés is a hóra: "nea". (saját beszúrás: hó = zapada, a "nea" hétköznapibb szinonímája). De a román nyelvben a "nea" (saját beszúrás: a szó azonos alakú megfelelője) még jelent egy olyan férfit is, akit túl jól ismerünk ahhoz, hogy azt mondjuk neki: "Ön", és túl kevéssé ahhoz, hogy tegezzük. Németül talán úgy lehetne mondani: Onkel (bátyuska, "neica") (saját beszúrás: a román "nea" kicsinyítő képzős formája). Néha a szavak saját tetszésük szerint választanak maguknak jelentést (...)

És még történt valami: miközben engem - aki a diktatúrából érkeztem (...) - a német titkosszolgálat egyik alkalmazottja vallatott, azt mondtam magamban: íme, nemrég megszabadultam, és most itt vagyok Nyugaton, mint a borjú a díványon.

Minden télen jött hozzánk egy fehérnemű-varrónő. (...) Nálunk töltött utolsó estéjén azt mondtam neki vacsora után:

- Varrj nekem valamit, amivel játsszak.

(...)

- Mit varrjak neked?

- Varrj nekem egy darab kenyeret.

(...)

- Csakhogy utána mind meg kell enned azt, amit játszottál.

Megenni, amit jástzottam. Így lehetne meghatározni az írást is. Ki tudja, hogy a dolgok vajon nem forognak-e körbe-körbe: meg kell ennem azt, amit írok, és amit nem írok meg - felemészt engem. De bérmennyit is eszek, sosem fogy el. És bármennyire is emészt, nem fogyok el. Mert ez történik, amikor a dolgok autonómiára tesznek szert, a metaforák pedig tolvajmód olyasmiket sajátítanak ki maguknak, ami nem az övék. Íme, miért van az, hogy amikor éppen írok, és a szavak, hogy minél pontosabbak legyenek, mindig valami mássá alakulnak át, mindig rájövök fejcsóválva:

Mindig ugyanaz a hó, és ugyanaz a bácsika.

(vége)

22. Herta Müller - Irodalmi Nobel-díj 2009 - II.

"Az első árulást, amire emlékszem, én követtem el. A 'borjús árulásról' van szó. Akkoriban két borjú járt az eszemben, és összehasonlítottam őket egymással. (...) Rövid idővel azt követően, hogy megszületett, az egyiket a szobába vitték, és letették a nagyapám ágyával szembeni díványra. Nagyapám le volt bénulva, és évek óta az ágyban rostokolt. Jó félóráig szótlanul, átható és falánk tekintettel nézte az alig megszületett borjút. (...) Néztem nagyapámat. Az iránta érzett sajnálat, és a tekintete által keltett utálat egyaránt égette szívemet. A borjúra szegzett tolvaj-tekintete olyan volt, mint egy kinyújtott üvegszál, ami az ágy és a borjú között feszül. (...) A szem éhsége - gondoltam magamban.

(...)

Igen, ez volt az egyik borjú. A másiknak születése után mindjárt el kellett törni a lábát a fejszével, hogy le lehessen vágni. Tilos volt borjút vágni, mert néhány hét múlva, amikor elérte a kellő súlyt, be kellett adni az Államnak. Az állatorvos csak akkor engedélyezhette a kényszrer-levágást, ha valami baleset történt, és ez esetben meg lehetett tartani a húst. Amikor apám előadta az állatorvosnak a borjúval kapcsolatos balesetet, mutatva, hogy a tehén hogyan lépett rá nehéz lábával, azt ordítottam:

- Hazudsz, te csináltad a fejszével!

7 éves voltam, és tudtam a szüleimtől, hogy nem szabad hazudni. Azonban azt is tudtam, hogy az Állam gonosz, és börtönbe veti a jó embereket az igazmondásért. Hasonlóképpen azt is tudtam, hogy az állatorvos idegen a faluban, és hogy ellenünk, illetve az Állam pártján van. Kevesen múlt, hogy apám nem került börtönbe miattam, mert bízott abban, hogy ösztönösen különbséget tudok tenni az otthoni megengedhetetlen hazugság, és a megengedett hazugság között, amire mindenkit rákényszerítettek a végtelen tiltások. Amikor az állatorvos elment tőlünk (miután busás csúszópénzt kapott), felfogtam, hogy mi az árulás, akkor is, ha nem ismeretem a szót. Úgy éreztem, hogy egészen kiszáradok, és a szájpadlásomtól a talpamig rosszul éreztem magam.

(...)

Mi vett rá arra, hogy apámat eláruljam az állatorvosnak? A másik borjúra gondoltam, (...), amit apám az ölében vitt be az istállóból a szobába, és lefektette a bársonydíványra.

(...)

Rossz lehet 60 év fölött 70 kilós csomaggal utazni februárban egy teherautón, és az emigráns-ládával a holdfényben - de nem lehetett összehasonlítani a helyzetet az 1945-össel. Több éves zaklatás után el akartam menni ebből az országból. Azonban még ha az idegeim ki is készültek, és még ha azért tettem is, hogy megszabaduljak a Szekuritátétól, meg azért (...), hogy ne veszítsem esezemet, mégis azt tettem, amit akartam, és senki sem erőltette rám, hogy ezt tegyem. El akartam menni, ő (saját megj.: anyám) pedig azért akart, mert én akartam. Éppen ezt kellett elmondanom neki: hagyjál már a hasonlatokkal, a hó nem hibás, nem űzött ki minket semmiféle rejtekhelyről.

(...)

Nemcsak hogy nem volt egyetlen rejtekhely sem a hóban, amint azt anyámnak mondtam, hanem a fejemben sem volt: világos volt számomra, hogy el kell vinnem onnan. Egy roncs voltam, és néhány hónapja oda jutottam, hogy összetévesztettem a sírást a nevetéssel. Azért tudtam, hogy nézd, itt nem sírunk, itt meg nem nevetünk, - de mindez semmit sem használt. Tudtam, mi a dolgok rendje, és mégis fordítva csináltam őket. Már képtelen voltam ahhoz igazodni, amit tudok. Összevissza nevettem és sírtam, akaratomtól függetlenül".

21. Herta Müller - Irodalmi Nobel-díj 2009 - I.

Mint már (valószínűleg) mindenki tudja, Herta Müller romániai (bánáti) sváb családban született, és a rendszerváltás előtti években Németországba emigrált írónőnek ítélték oda idén az irodalmi Nobel-díjat. Mivel interneten csak egy verse és egy írása elérhető (legalábbis utolsó páróbálkozásomkor ez volt a helyzet), megosztom azokkal, akiket ez érdekel, az egyik művének a Romania literara című folyóiratban nemrég megjelent román fordítása alapján saját magam által készített magyar fordítását (részleteket):

"Anyám úgy vélte, hogy a sors mindig télen sújt le családunkra. Amikor velem együtt Romániából emigrált, tél volt, február. 20 évvel ezelőtt.

Néhány nappal az utazás előtt megengedték, hogy a határhoz közeli vámnál mindenki személyenként feladjon egy 70 kg-os csomagot. A dolgokat egy faládába kellett csomagolni, melynek méreteit szabályzat írta elő. A falu asztalosa készítette el azt világos színű akácfából.

(...)

Felszálltunk mindketten a teherautóra, anyám és én, az emigráns ládával, az éjszaka kellős közepén, 4 óra körül. A vámig egy mintegy 5-6 óra alatt megtehető út vezetett. Ültünk az utánfutó alján, a láda mögött, a széltől védettebb részen. Üveg-fagyos éjszaka volt, a hold merőlegesen himbálózott, és úgy éreztük, a szemgolyóink úgy fúródnak homlokunkba, mint egy-egy fagyott gyümölcs. Fájdalmas volt pillantani: mintha a szemeink fagyporral teltek volna meg. A hold először csak keskenyen és kissé gömbölydeden hintázott, aztán később, amikor még hidegebb lett, élesen szúrni kezdett, mint a pengeél.

(...)

Túl hideg volt ahhoz, hogy menet közben beszéljünk. Amikor az embernek megfagy a szájpadlása, nemigen akarja kinyitni a száját, hogy fölöslegesen hűtse. (...) De végül csak kellett szót váltanunk, mert anyám azt mondta - lehet, hogy csak magának, de hangosan, anélkül, hogy észrevette volna:

- Mindig ugyanaz a hó.

Ezt mondva 1945 januárjára gondolt, a szovjetuniói kényszermunkatáborba való deportálására. A listán 16 éves fiatalok is szerepeltek. Közülük sokan elbújtak. Anyám már 4 napja lapult a földbe ásott gödörben a szomszéd kertjében, a csűr mögött. De aztán leesett a hó. Már nem lehetett titokban élelmet vinni neki, mert a ház, a csűr és a gödör között megtett minden lépésnek nyoma maradt. A hóban mindenhol, az egész faluban, rejtekhelyekhez vezető ösvények voltak. (...) A hó besúgóvá vált. Nemcsak anyám, hanem sok más ember is önként kellett elhagyja a rejtekhelyet - önként, és a hó által kényszerítve. Ami aztán 5 éves kényszermunkatábort jelentett. Anyám ezt sohasem bocsátotta meg a hónak.

(...)

Anyám sohasem ejtette ki az "árulás" szót, nem használta. Az "árulás" szó éppen azért, volt jelen, mert nem használta. Az évek során mindig egyre nagyobb méreteket öltött, azáltal, hogy egyre többeknek mondta el történetét, anélkül, hogy kimondta volna a szót.

(...)

(folyt. köv.)