21. Herta Müller - Irodalmi Nobel-díj 2009 - I.

Mint már (valószínűleg) mindenki tudja, Herta Müller romániai (bánáti) sváb családban született, és a rendszerváltás előtti években Németországba emigrált írónőnek ítélték oda idén az irodalmi Nobel-díjat. Mivel interneten csak egy verse és egy írása elérhető (legalábbis utolsó páróbálkozásomkor ez volt a helyzet), megosztom azokkal, akiket ez érdekel, az egyik művének a Romania literara című folyóiratban nemrég megjelent román fordítása alapján saját magam által készített magyar fordítását (részleteket):

"Anyám úgy vélte, hogy a sors mindig télen sújt le családunkra. Amikor velem együtt Romániából emigrált, tél volt, február. 20 évvel ezelőtt.

Néhány nappal az utazás előtt megengedték, hogy a határhoz közeli vámnál mindenki személyenként feladjon egy 70 kg-os csomagot. A dolgokat egy faládába kellett csomagolni, melynek méreteit szabályzat írta elő. A falu asztalosa készítette el azt világos színű akácfából.

(...)

Felszálltunk mindketten a teherautóra, anyám és én, az emigráns ládával, az éjszaka kellős közepén, 4 óra körül. A vámig egy mintegy 5-6 óra alatt megtehető út vezetett. Ültünk az utánfutó alján, a láda mögött, a széltől védettebb részen. Üveg-fagyos éjszaka volt, a hold merőlegesen himbálózott, és úgy éreztük, a szemgolyóink úgy fúródnak homlokunkba, mint egy-egy fagyott gyümölcs. Fájdalmas volt pillantani: mintha a szemeink fagyporral teltek volna meg. A hold először csak keskenyen és kissé gömbölydeden hintázott, aztán később, amikor még hidegebb lett, élesen szúrni kezdett, mint a pengeél.

(...)

Túl hideg volt ahhoz, hogy menet közben beszéljünk. Amikor az embernek megfagy a szájpadlása, nemigen akarja kinyitni a száját, hogy fölöslegesen hűtse. (...) De végül csak kellett szót váltanunk, mert anyám azt mondta - lehet, hogy csak magának, de hangosan, anélkül, hogy észrevette volna:

- Mindig ugyanaz a hó.

Ezt mondva 1945 januárjára gondolt, a szovjetuniói kényszermunkatáborba való deportálására. A listán 16 éves fiatalok is szerepeltek. Közülük sokan elbújtak. Anyám már 4 napja lapult a földbe ásott gödörben a szomszéd kertjében, a csűr mögött. De aztán leesett a hó. Már nem lehetett titokban élelmet vinni neki, mert a ház, a csűr és a gödör között megtett minden lépésnek nyoma maradt. A hóban mindenhol, az egész faluban, rejtekhelyekhez vezető ösvények voltak. (...) A hó besúgóvá vált. Nemcsak anyám, hanem sok más ember is önként kellett elhagyja a rejtekhelyet - önként, és a hó által kényszerítve. Ami aztán 5 éves kényszermunkatábort jelentett. Anyám ezt sohasem bocsátotta meg a hónak.

(...)

Anyám sohasem ejtette ki az "árulás" szót, nem használta. Az "árulás" szó éppen azért, volt jelen, mert nem használta. Az évek során mindig egyre nagyobb méreteket öltött, azáltal, hogy egyre többeknek mondta el történetét, anélkül, hogy kimondta volna a szót.

(...)

(folyt. köv.)