24. Két történet a szerelemről

1.) Az érzelmek valamikor egy szigeten laktak, de egyszercsak tudomásukra jutott, hogy a szigetet el fogja önteni a víz, ezért csónakokat kell készíteniük, amikkel eljuthatnak a legközelebbi partig.

Neki is láttak a munkának, és mindenik készített magának egy csónakot, kivéve a gyakorlati(as) dolgok iránt nem túl nagy érdeklődést tanúsító, és folyton álmodozó, álomvilágban élő Szerelmet. Amikor azonban a csónakok elkészültek,ő kérlelni kezdte társait, remélve, hogy valaki majd csak elviszi magával, de nem járt sikerrel: A Büszkeség szóra sem méltatta, válasz nélkül hagyta kérését, a Szomorúság elvitte volna, de végül mégis egyedül akart maradni inkább, stb.

Egyszer azonban megjelent egy öreg, aki felajánlotta segítségét a Szerelemnek, és átszállította a partra, de amikor megérkeztek, hirtelen eltűnt.

A Szerelem érdeklődni kezdett, hogy ki lehetett a jótevője, de senki sem tudott választ adni, míg aztán egyszercsak a Bölcsesség azt mondta: az Idő volt az, és Ő az egyedüli a világon, aki megfelelőképpen tudja értékelni a Szerelmet, és fel tudja mérni annak értékeit.

2.) Egy vakon született lány folyton panaszkodott, hogy az élet őt minden széptől és jótól megfosztotta, hiszen sohasem láthatta/tapasztalhatta azokat a gyönyörű dolgokat, melyekről mások folyton áradoznak: a természet varázsa, szeretteik mosolya, pillantása, a természet szépségei, stb.

Egy napon "megismerkedett" egy fiatalemberrel, akit sohasem láthatott ugyan, de az láthatta őt, és különleges (szerelmi) kapcsolat alakult ki közöttük, ami csak egy okkal több volt arra, hogy elégedetlen legyen sorsával, hiszen nagyon szerette volna látni: milyen, hogy néz ki a titokzatos idegen.

Egy nap aztán a lány levelet kapott egy klínika részéről, melyben arról tájékoztatták őt, hogy akadt egy donor, és így elvégezhető a szemműtét, ami megszabadíthatja őt élete legnagyobbnak vélt csapásától. Örömmel vette a hírt, és végre is hajtották az operációt, melyet követően - miután szemeiről levették a kötést - életében először végre szétnézhetett a világban, és magát is szemlélhette a tükörben. Csakhogy ekkor úgy érezte: a világ (és ő) túl szép ahhoz, hogy az elsőként útjába kerülő emberrel össze is kösse életét, így lemondott a titokzatos férfiről, ugyanis új lehetőségeket is ki akart próbálni.

A fiatalember többé nem zavarta jelenlétével, de egy idő után levelet kapott tőle, amiben ez állt: "Kedvesem, tudomásul vettem, és tiszteletben tartom döntésedet, ezért többé nem foglak keresni, csak egyetlen kérésem volna még: nagyon vigyázz a szemeidre, amik valaha az enyéim voltak".

23. Herta Müller - Irodalmi Nobel-díj - 2009 - III.

(folytatás)

"Így érkeztünk meg a nürnbergi Langwasser átmeneti menekültotthonba. Egy magas toronyház volt, azzal a hellyel szemben, ahol Hitler a pártkongresszusokat tartotta. (...) És már az első napon kezdődtek - a Föderációs Hírszerző Szolgálat kihallgatásai. Aztán a második nap megint, és többször, szünetekkel, és ugyanígy a harmadik és a negyedik napon is. Persze, tudtam, hogy nem a román Szekuritáté lakik együtt velem itt Nürnbergben, hanem csak a Föderációs Hírszerző Szolgálat. (...) De a fenébe, hova is érkeztem én ide?! (...) Azt vizsgálták, vajon nem valami misszióval jöttem-e ide. (...)

- Volt-e valami dolga az ottani Szekuritátéval?

- Nem nekem velük, hanem nekik vele; van egy kis különbség - válaszoltam.

Felháborító volt. (...)

- Nem akarta megbuktatni a kormányt? Miért ne vallhatná be most, hiszen ami volt, abból annyi sem maradt, mint a tegnapi hóból ("schnee von gestern". A német kifejezés idejét múlt dolgokra vonatkozik, amiket már nem kell számon tartani).

(...)

A tegnapi hóra vonatkozó kifejezés korábban sem tetszett nekem, mert nem akar tudomást venni semmiről, ami a tegnap történt. Csak akkor jöttem rá, miért nem bírom elviselni ezt a kifejezést: elviselhetetlennek tartom azt az aljasságát, mellyel utat szab magának a metafora, és azt a megvetést, melyről bizonyságot tesz. És mégis, mennyire önbizalomhiányos lehet a kifejezés, ha ilyen nagyfokú arroganciával henceg? De azt sugallja az embernek, hogy a tegnapi hónak biztosan volt valami jelentősége, mert ellenkező esetben miért volna szükség még emlékezni rá, és elhatárolni magunkat tőle? (...)

A román nyelvben még van egy másik, költőibb kifejezés is a hóra: "nea". (saját beszúrás: hó = zapada, a "nea" hétköznapibb szinonímája). De a román nyelvben a "nea" (saját beszúrás: a szó azonos alakú megfelelője) még jelent egy olyan férfit is, akit túl jól ismerünk ahhoz, hogy azt mondjuk neki: "Ön", és túl kevéssé ahhoz, hogy tegezzük. Németül talán úgy lehetne mondani: Onkel (bátyuska, "neica") (saját beszúrás: a román "nea" kicsinyítő képzős formája). Néha a szavak saját tetszésük szerint választanak maguknak jelentést (...)

És még történt valami: miközben engem - aki a diktatúrából érkeztem (...) - a német titkosszolgálat egyik alkalmazottja vallatott, azt mondtam magamban: íme, nemrég megszabadultam, és most itt vagyok Nyugaton, mint a borjú a díványon.

Minden télen jött hozzánk egy fehérnemű-varrónő. (...) Nálunk töltött utolsó estéjén azt mondtam neki vacsora után:

- Varrj nekem valamit, amivel játsszak.

(...)

- Mit varrjak neked?

- Varrj nekem egy darab kenyeret.

(...)

- Csakhogy utána mind meg kell enned azt, amit játszottál.

Megenni, amit jástzottam. Így lehetne meghatározni az írást is. Ki tudja, hogy a dolgok vajon nem forognak-e körbe-körbe: meg kell ennem azt, amit írok, és amit nem írok meg - felemészt engem. De bérmennyit is eszek, sosem fogy el. És bármennyire is emészt, nem fogyok el. Mert ez történik, amikor a dolgok autonómiára tesznek szert, a metaforák pedig tolvajmód olyasmiket sajátítanak ki maguknak, ami nem az övék. Íme, miért van az, hogy amikor éppen írok, és a szavak, hogy minél pontosabbak legyenek, mindig valami mássá alakulnak át, mindig rájövök fejcsóválva:

Mindig ugyanaz a hó, és ugyanaz a bácsika.

(vége)

22. Herta Müller - Irodalmi Nobel-díj 2009 - II.

"Az első árulást, amire emlékszem, én követtem el. A 'borjús árulásról' van szó. Akkoriban két borjú járt az eszemben, és összehasonlítottam őket egymással. (...) Rövid idővel azt követően, hogy megszületett, az egyiket a szobába vitték, és letették a nagyapám ágyával szembeni díványra. Nagyapám le volt bénulva, és évek óta az ágyban rostokolt. Jó félóráig szótlanul, átható és falánk tekintettel nézte az alig megszületett borjút. (...) Néztem nagyapámat. Az iránta érzett sajnálat, és a tekintete által keltett utálat egyaránt égette szívemet. A borjúra szegzett tolvaj-tekintete olyan volt, mint egy kinyújtott üvegszál, ami az ágy és a borjú között feszül. (...) A szem éhsége - gondoltam magamban.

(...)

Igen, ez volt az egyik borjú. A másiknak születése után mindjárt el kellett törni a lábát a fejszével, hogy le lehessen vágni. Tilos volt borjút vágni, mert néhány hét múlva, amikor elérte a kellő súlyt, be kellett adni az Államnak. Az állatorvos csak akkor engedélyezhette a kényszrer-levágást, ha valami baleset történt, és ez esetben meg lehetett tartani a húst. Amikor apám előadta az állatorvosnak a borjúval kapcsolatos balesetet, mutatva, hogy a tehén hogyan lépett rá nehéz lábával, azt ordítottam:

- Hazudsz, te csináltad a fejszével!

7 éves voltam, és tudtam a szüleimtől, hogy nem szabad hazudni. Azonban azt is tudtam, hogy az Állam gonosz, és börtönbe veti a jó embereket az igazmondásért. Hasonlóképpen azt is tudtam, hogy az állatorvos idegen a faluban, és hogy ellenünk, illetve az Állam pártján van. Kevesen múlt, hogy apám nem került börtönbe miattam, mert bízott abban, hogy ösztönösen különbséget tudok tenni az otthoni megengedhetetlen hazugság, és a megengedett hazugság között, amire mindenkit rákényszerítettek a végtelen tiltások. Amikor az állatorvos elment tőlünk (miután busás csúszópénzt kapott), felfogtam, hogy mi az árulás, akkor is, ha nem ismeretem a szót. Úgy éreztem, hogy egészen kiszáradok, és a szájpadlásomtól a talpamig rosszul éreztem magam.

(...)

Mi vett rá arra, hogy apámat eláruljam az állatorvosnak? A másik borjúra gondoltam, (...), amit apám az ölében vitt be az istállóból a szobába, és lefektette a bársonydíványra.

(...)

Rossz lehet 60 év fölött 70 kilós csomaggal utazni februárban egy teherautón, és az emigráns-ládával a holdfényben - de nem lehetett összehasonlítani a helyzetet az 1945-össel. Több éves zaklatás után el akartam menni ebből az országból. Azonban még ha az idegeim ki is készültek, és még ha azért tettem is, hogy megszabaduljak a Szekuritátétól, meg azért (...), hogy ne veszítsem esezemet, mégis azt tettem, amit akartam, és senki sem erőltette rám, hogy ezt tegyem. El akartam menni, ő (saját megj.: anyám) pedig azért akart, mert én akartam. Éppen ezt kellett elmondanom neki: hagyjál már a hasonlatokkal, a hó nem hibás, nem űzött ki minket semmiféle rejtekhelyről.

(...)

Nemcsak hogy nem volt egyetlen rejtekhely sem a hóban, amint azt anyámnak mondtam, hanem a fejemben sem volt: világos volt számomra, hogy el kell vinnem onnan. Egy roncs voltam, és néhány hónapja oda jutottam, hogy összetévesztettem a sírást a nevetéssel. Azért tudtam, hogy nézd, itt nem sírunk, itt meg nem nevetünk, - de mindez semmit sem használt. Tudtam, mi a dolgok rendje, és mégis fordítva csináltam őket. Már képtelen voltam ahhoz igazodni, amit tudok. Összevissza nevettem és sírtam, akaratomtól függetlenül".

21. Herta Müller - Irodalmi Nobel-díj 2009 - I.

Mint már (valószínűleg) mindenki tudja, Herta Müller romániai (bánáti) sváb családban született, és a rendszerváltás előtti években Németországba emigrált írónőnek ítélték oda idén az irodalmi Nobel-díjat. Mivel interneten csak egy verse és egy írása elérhető (legalábbis utolsó páróbálkozásomkor ez volt a helyzet), megosztom azokkal, akiket ez érdekel, az egyik művének a Romania literara című folyóiratban nemrég megjelent román fordítása alapján saját magam által készített magyar fordítását (részleteket):

"Anyám úgy vélte, hogy a sors mindig télen sújt le családunkra. Amikor velem együtt Romániából emigrált, tél volt, február. 20 évvel ezelőtt.

Néhány nappal az utazás előtt megengedték, hogy a határhoz közeli vámnál mindenki személyenként feladjon egy 70 kg-os csomagot. A dolgokat egy faládába kellett csomagolni, melynek méreteit szabályzat írta elő. A falu asztalosa készítette el azt világos színű akácfából.

(...)

Felszálltunk mindketten a teherautóra, anyám és én, az emigráns ládával, az éjszaka kellős közepén, 4 óra körül. A vámig egy mintegy 5-6 óra alatt megtehető út vezetett. Ültünk az utánfutó alján, a láda mögött, a széltől védettebb részen. Üveg-fagyos éjszaka volt, a hold merőlegesen himbálózott, és úgy éreztük, a szemgolyóink úgy fúródnak homlokunkba, mint egy-egy fagyott gyümölcs. Fájdalmas volt pillantani: mintha a szemeink fagyporral teltek volna meg. A hold először csak keskenyen és kissé gömbölydeden hintázott, aztán később, amikor még hidegebb lett, élesen szúrni kezdett, mint a pengeél.

(...)

Túl hideg volt ahhoz, hogy menet közben beszéljünk. Amikor az embernek megfagy a szájpadlása, nemigen akarja kinyitni a száját, hogy fölöslegesen hűtse. (...) De végül csak kellett szót váltanunk, mert anyám azt mondta - lehet, hogy csak magának, de hangosan, anélkül, hogy észrevette volna:

- Mindig ugyanaz a hó.

Ezt mondva 1945 januárjára gondolt, a szovjetuniói kényszermunkatáborba való deportálására. A listán 16 éves fiatalok is szerepeltek. Közülük sokan elbújtak. Anyám már 4 napja lapult a földbe ásott gödörben a szomszéd kertjében, a csűr mögött. De aztán leesett a hó. Már nem lehetett titokban élelmet vinni neki, mert a ház, a csűr és a gödör között megtett minden lépésnek nyoma maradt. A hóban mindenhol, az egész faluban, rejtekhelyekhez vezető ösvények voltak. (...) A hó besúgóvá vált. Nemcsak anyám, hanem sok más ember is önként kellett elhagyja a rejtekhelyet - önként, és a hó által kényszerítve. Ami aztán 5 éves kényszermunkatábort jelentett. Anyám ezt sohasem bocsátotta meg a hónak.

(...)

Anyám sohasem ejtette ki az "árulás" szót, nem használta. Az "árulás" szó éppen azért, volt jelen, mert nem használta. Az évek során mindig egyre nagyobb méreteket öltött, azáltal, hogy egyre többeknek mondta el történetét, anélkül, hogy kimondta volna a szót.

(...)

(folyt. köv.)

18. BÚÉK - 2009

A Magyar Kultúra Napján (vagyis a magyar himnusz befejezésének évfordulóján) Csata Ernő következő soraival szeretnék minden jót kívánni mindenkinek ez új esztendőben:

Adjon az új év,
amit a régi nem adott:
nevető örömet, édes bánatot;
adjon az is, aki még nem adott,
hidegben meleget, melegben árnyékot;
kálváriánkban könnyű keresztet,
szőlőtőkénkre nehéz gerezdet,
ha száraz a mezsgye, adjon az ég
bőséges esőt, de ne legyen jég;
fagyosszentek ne hozzanak veszélyt,
gazdaszívekben ébresszenek reményt;
minden haragos béküljön jóra,
kaszálókon viruljon pünkösdirózsa;
adjon az isten mindig jó napot,
templomainkban áldásos papot;
ültessenek a kertbe legalább egyet,
teremjenek fáink roskadozva meggyet;
búzatáblákba kevesebb egeret,
adjon az isten puha kenyeret;
adjon nekünk, ha nem is kérünk,
boldog szerelmet, ameddig élünk.

16. Arab bölcsességek (II.)

(Kahlil Gibran: A Próféta kertje
ford. Palásti László)

"Mikor ébren-álmodásotokban csendben befelé figyeltek, gondolataitok hópehelyként táncolnak, és fehér némaságba öltöztetik ürességetek hangjait. És mi egyebek lennének ébren-álmaitok, mint szívetek égi fáján rügyező és virágzó felhők? És a gondolatok tán nem szirmok serege, mit szívetek szele hord széjjel dombokon s mezőkön?És ahogy a békét várjátok, míg a bennetek lévő forma nélküli alakot ölt, úgy gyülekeznek és oszlanak szét újfent majd a felhők is, amíg a Legszentebb Ujjak a szürke vágyakat kis kristály-napokká, holdakká és csillagokká gyúrják".

"Hát nem tudod, hogy a lélek számára nem létezik más távolság azon kívül, amit a fantázia nem képes bejárni? És amikor a lélek leküzdi eme távolságot, dallammá válik az belül.
A távolság köztetek és nem szívelt szomszédotok között bizony nagyobb, mint köztetek és heted-hét országon túli kedvesetek között. Mert az emlékezet számára nincs messzeség, csak a feledésből támad oly' szakadék, mit sem hangotok, sem szemetek nem képes áthidalni".

"Gyakran nevezitek az éjszakát a pihenés idejének; igazából a keresés és a találás ideje az. A nappal a tudás hatalmával ajándékoz meg és kezeteket az elfogadás művészetére tanítja, mégis az éjszaka az, ami az élet kincseskamrájához vezet benneteket.
A Nap minden élőlényt megtanít a fény utáni vágyakozásra, mégis az éjszaka az, ami mindannyiunkat a csillagokba emel.
Valóban, az éj csendje szövi az erdők fáit és a kertek virágait díszítő menyasszonyi fátylat, aztán tékozló ünnepet ülve készíti el a nászszobát, s ebben a szent csendben fogan meg a holnap az Idő ölében.
Így van ez veletek is, ha kerestek; táplálékot találtok és beteljesedést. És ha a hajnali ébredés ki is oltja az emlékezést, az álmok asztala mindig terítve áll és a nászszoba vár rátok".

"Amikor sötétség vesz körül benneteket, mondjátok azt magatoknak: 'Ez a sötétség a még meg nem született hajnal; ha most a sötétség szülési fájdalmait szenvedem is, hamar felvirrad pirkadatom, miként a domboké is reggelente'. És a liliom kelyhében megbúvó harmatcsepp is hasonlatos hozzátok, hiszen a ti lelketek is Isten szívében nyugszik. Amikor a harmatcsepp azt mondja: 'Ezerévente egyszer harmatcsepp vagyok', hát válaszoljátok neki: 'Nem tudod tán, hogy az évezred minden fénye tükröződik benned? ' "

"Testvérem és szeretettem, az idők kezdetétől minden készen áll, étel és ital megvan holnapra, mint ahogy tegnapra és mára is jutott.
Most elmegyek. De ha úgy távozom, hogy egy ki nem mondott igazságot magammal viszek, úgy ez az igazság újra megkeres majd és ösztökél akkor is, ha létezésem elemei már szétszóródtak az örökkévalóság hallgatásában. És vissza fogok jönni hozzátok, hogy olyan hangon szólaljak meg, mely a végtelen hallgatás szívében újjászületett. (...) És én jelt adok majd, hogy tudhassátok: visszajöttem beszélni mindarról, amit elmulasztottam most elmondani, hiszen Isten sem azt nem tűrheti, hogy akár egyetlen embertől is elrejtve maradjon, sem hogy szava emberi szív szakadékában kallódjon el".

15. Arab bölcsességek (I.)

Egy kis ízelítő ar arab irodalomból:

Kahlil Gibran: A Próféta (ford. Révbíró Tamás)

A szeretetről:
Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt, jóllehet minden útja nehéz és meredek. És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat, jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok. És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának, jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet. Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is. Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget is. Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat, azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.

A házasságról:
Bizony mondom, együtt lesztek, még az Isten csöndes emlékezetében is. De együttlétetekben legyenek távolságok. És a mennyek szellői táncoljanak kettőtök között. Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék: Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.(...). Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet. Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.

A gyermekekről (különösen Edónak dedikálva - sz. m.):
Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek. És bár véletek vannak, nem birtokaitok (…). Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem. Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem. (…) Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el. Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.

Az adakozásról (különösen magamnak dedikálva, lásd 3. bejegyzésem - sz. m.):
Gyakorta mondjátok: "Adnék én, de csak annak, aki megérdemli". Gyümölcsös kertedben a fák, legelődön a jószágok nem mondják ezt. (…) Hiszen aki méltó arra, hogy nappala és éjjele legyen, az minden egyebet is megérdemel tőled. És aki megérdemli, hogy igyék az élet óceánjából, az megérdemli, hogy megtöltse kelyhét a te kis csermelyedből is.

Az evésről és ivásról:
Mikor fogatokkal egy alma húsát szakítjátok fel, mondjátok szívetekben:
- Magvaid testemben élni fognak, és holnapod bimbója szívemben fog kinyílni. És a te illatod lesz az én lehelletem, és együtt örvendezünk majd a múló időben.
És ősszel, amikor szőlőskertjeitekben a prés alá szüretelitek a fürtöket, mondjátok szívetekben:
- Én magam is szőlőskert vagyok, s gyümölcsöm a prés alá gyűjtetik. És mint az új bor, örök hordóba töltetem.
És télen, amikor borotokat kancsóba töltitek, minden pohárért szóljon egy dal szívetekben. És szóljon egy dal az őszi napok emlékéért, a szőlőskertért és a szőlőprésért is.

A munkáról:
Mindig azt hallottátok, hogy a munka átok, a robot szerencsétlenség. De én mondom néktek, ha dolgoztok, beteljesíttek egy darabkát a föld legmesszibb álmaiból, azt a darabkát, melyet rátok szabtak, amikor az álom megszületett. (…) Ha fájdalmatokban a születést csapásnak, a test fenntartását a homlokotokra írt átoknak nevezitek, akkor én azt válaszolom, hogy semmi egyéb, mint homlokotok verítéke moshatja el onnan azt, ami oda íratott. (…) És mit jelent az, hogy szeretettel dolgozni? Úgy szőni gyolcsot, hogy a szálat a szívedből húzod, mintha azt a gyolcsot az viselné majd, akit szeretsz. (…) Gyakran hallottalak benneteket, amint ezt mondjátok, mintha álmotokban beszélnétek: - Aki a márványt faragja, és saját lelke képmását felleli a kőben, nemesebb, mint aki a földet szántja. (…) De én azt mondom (…): a szél nem beszél ékesebben a hatalmas tölgyfához, mint a fűszálak legkisebbikéhez.

Az örömről és a bánatról:
A ti örömetek maga a bánat, mely igaz orcáját mutatja. És ugyanazon kút, melyből kacagástok buzog fel, nemegyszer volt már könnyekkel telve. Minél mélyebb árkot hasít lényetekbe a bánat, annál több öröm befogadására lesztek képesek. Hiszen a korsó, mely borotokat tartja, nem égett-e meg maga is a fazekas kemencéjében? (...) Amikor bánkódtok, ismét nézzetek szívetekbe, és meglátjátok, hogy ami miatt sírtok, abban valaha örömöt leltetek.

10. „…A lovely little jewish princess…” (saját fordítás, részlet)

Eszter a lánytestvérem kolléganője, (…) és szintén nálunk született szülők gyereke volt, mégis idegennek tűnt, de ugyanakkor nagyon jól beszélte nyelvünket. Gesztusai, magatartása, és a mindig meglepő reakciói (…) minden pillanatban ellentmondtak szavainak. Szép volt. Profilból vékonynak, törékenynek, (…) látszott. Teste rugalmas és feszes volt, mint egy modellé. De mindjárt, ahogy arcát feléd fordította, tekintetében (…) a Ragyogás Könyve tükröződött: kerek arc, zöld szemek, és puha, érzéki ajkak, de annyira érzékiek, hogy már-már misztikusba hajlók, és a szexualitástól megüresedettek voltak. Ilyenkor Eszter az övével azonos nevű bibliai nővé vált, aki felé az asszír király kinyújtotta aranypálcáját, életet ajándékozva neki ezáltal.
Íme az író, akinek kevés nője volt: mindig kész arra, hogy mitizálja őket. …Tulajdonképpen Eszterrel egy néhány hónapig tartó kapcsolatom volt, mely alatt nem beszéltünk szerelemről, és nem szeretkeztünk, bár nagyon sokszor közel álltunk ehhez. Azonban naponta több órán át sétáltunk, irodalmi körökre jártunk, ahol jelenlétének szinte hipnotikus hatása volt, és ahol nagyon hosszú és kemény szálú, hullámos haja csak amúgy vonzott minden tekintetet („te szerencsés flótás, kicsoda ez a csaj?”), de voltunk strandokon is, ahol lehetetlen volt bemenni az undok vízbe. Amikor késő éjszakánként hazakísértem (persze, a hét ágra ragyogó csillagok alatt), néha megálltunk az utcán egy-egy lámpafény, vagy a magát nehézkesen tovavonszoló troli ablakai által megvilágítva, és kétségbeesetten csókolóztunk. Soha nem tartottam karjaimban egy ilyen szép testet, egy ilyen egyszerű, és mégis ennyire titokzatos lányt. Mindez idő alatt semmi rendkívüli nem történt. Szülei karjain nem voltak auschwitzi tetoválások, melyek megmentsék történetemet a monotóniától (vagyis tulajdonképpen történetté formálják azt). Semmi fantasztikumba hajló nem volt: Eszter nyakán nem volt a félhomályban hirtelen megcsillanó gyöngy-nyakék, és sohasem suttogta szemembe nézve: „Hekel havolim, hakol hevel”…
A nappalok hűvösödni kezdtek, és azon az estén, amikor Eszter azt mondta, hogy családjával együtt Izraelbe fog emigrálni, még szavai meghallása előtt átfutott rajtam a hideg. Aztán megfagytam. Hallgatólagosan megegyeztünk ugyan, hogy nem leszünk szerelmesek egymásba, de lehet, hogy én, vagy valami belőlem – anélkül, hogy észrevettem volna - átlépett a megszabott határon. Koszos és kietlen parkban voltunk, egy betonból levő sakkasztalnak dőlve. Hazakísértem, mint mindig, csókolóztunk, mint mindig, nem mondtunk istenhozzádot egymásnak, sőt, még azt sem, hogy viszontlátásra, és azután sohasem találkoztunk. Repülőgépe egy dérlepte reptérről szállt fel ’86 őszén, anélkül, hogy tekintetem elkísérte volna, míg eltűnik a felhős égen. Úgy volt, hogy Haifában fog lakni, abban a városban, melynek neve is jobban illett hajához és tekintetéhez. Én, aki röghöz kötötten Bukarestben maradtam (és komolyan hittem, hogy soha sem hagyhatom el ezt az országot), kutyául szenvedtem néhány hétig, aztán elfeledtem. Leveleket küldtem neki, tudva, hogy nem érnek el hozzá, mint ahogy nekem sem jött soha egyetlen levelem sem Haifából.
Történetemnek egy tíz évvel későbbi epilógusa van. A Golf-öbölbeli háború idején történt. Száddámnak sikerült néhány (…) rakétát küldenie, amelyek izraeli földre hulltak le. Nyugodtan hallgattam a BBC híradóját, melynek során az esemény néhány romániai származású szemtanúja nyilatkozott sorra, amikor egyszer csak megszólat „X. Eszter asszony Haifából” (teljesen más, de szintén zsidó családnevet viselt), és egyszeriben meghallottam az ő régi, tétovázó és összetéveszthetetlen hangját. Mintha egyszeriben Durell Justine-je beszélt volna hozzám az éteren át. Minden ízemben remegve hallgattam a néhány, rémültségről árulkodó mondatot, és fél órán át sétáltam a házban föl-alá, több tízszer mormolva el magamban: „Hekel havolim, hakol hevel” („Hiábavalóságok hiábavalósága, minden hiábavalóság”), aztán mindenre ráborult a csend.

Az idézet Mircea Cărtărescu De ce iubim femeile (Miért szeretjük a nőket) - 2004, Humanitas kiadó, Bukarest - című könyvének a fent már idézett címet viselő fejezetének befejező részét képezi. Saját fordításomat osztom meg veletek, vagyis jobban mondva azért fordítottam le ezt a kedvenc részt, hogy veletek is megoszthassam (nyilván azokra gondolok, akik nem tudnak románul). A zárójelbe tett pontokkal jelöltem, hogy onnan hiányzik valami: vagy azért, mert olyan szövegrészről van szó, aminek itt így, a csonkított szövegben nincs értelme, vagy zavaró, mivel visszautal a fejezet le nem fordított részére, vagy mert nem találtam még meg a megfelelő kifejezést egy-egy szóösszetételre, szólásra, stb. Remélem azonban, hogy ettől eltekintve a szövegem érthető, és egy kis ízelítőt nyújt Cărtărescu írásaiból.

A könyvet 2007-ben a Jelenkor kiadó is megjelentette magyarul Koszta Gabriella fordításában.