23. Herta Müller - Irodalmi Nobel-díj - 2009 - III.

(folytatás)

"Így érkeztünk meg a nürnbergi Langwasser átmeneti menekültotthonba. Egy magas toronyház volt, azzal a hellyel szemben, ahol Hitler a pártkongresszusokat tartotta. (...) És már az első napon kezdődtek - a Föderációs Hírszerző Szolgálat kihallgatásai. Aztán a második nap megint, és többször, szünetekkel, és ugyanígy a harmadik és a negyedik napon is. Persze, tudtam, hogy nem a román Szekuritáté lakik együtt velem itt Nürnbergben, hanem csak a Föderációs Hírszerző Szolgálat. (...) De a fenébe, hova is érkeztem én ide?! (...) Azt vizsgálták, vajon nem valami misszióval jöttem-e ide. (...)

- Volt-e valami dolga az ottani Szekuritátéval?

- Nem nekem velük, hanem nekik vele; van egy kis különbség - válaszoltam.

Felháborító volt. (...)

- Nem akarta megbuktatni a kormányt? Miért ne vallhatná be most, hiszen ami volt, abból annyi sem maradt, mint a tegnapi hóból ("schnee von gestern". A német kifejezés idejét múlt dolgokra vonatkozik, amiket már nem kell számon tartani).

(...)

A tegnapi hóra vonatkozó kifejezés korábban sem tetszett nekem, mert nem akar tudomást venni semmiről, ami a tegnap történt. Csak akkor jöttem rá, miért nem bírom elviselni ezt a kifejezést: elviselhetetlennek tartom azt az aljasságát, mellyel utat szab magának a metafora, és azt a megvetést, melyről bizonyságot tesz. És mégis, mennyire önbizalomhiányos lehet a kifejezés, ha ilyen nagyfokú arroganciával henceg? De azt sugallja az embernek, hogy a tegnapi hónak biztosan volt valami jelentősége, mert ellenkező esetben miért volna szükség még emlékezni rá, és elhatárolni magunkat tőle? (...)

A román nyelvben még van egy másik, költőibb kifejezés is a hóra: "nea". (saját beszúrás: hó = zapada, a "nea" hétköznapibb szinonímája). De a román nyelvben a "nea" (saját beszúrás: a szó azonos alakú megfelelője) még jelent egy olyan férfit is, akit túl jól ismerünk ahhoz, hogy azt mondjuk neki: "Ön", és túl kevéssé ahhoz, hogy tegezzük. Németül talán úgy lehetne mondani: Onkel (bátyuska, "neica") (saját beszúrás: a román "nea" kicsinyítő képzős formája). Néha a szavak saját tetszésük szerint választanak maguknak jelentést (...)

És még történt valami: miközben engem - aki a diktatúrából érkeztem (...) - a német titkosszolgálat egyik alkalmazottja vallatott, azt mondtam magamban: íme, nemrég megszabadultam, és most itt vagyok Nyugaton, mint a borjú a díványon.

Minden télen jött hozzánk egy fehérnemű-varrónő. (...) Nálunk töltött utolsó estéjén azt mondtam neki vacsora után:

- Varrj nekem valamit, amivel játsszak.

(...)

- Mit varrjak neked?

- Varrj nekem egy darab kenyeret.

(...)

- Csakhogy utána mind meg kell enned azt, amit játszottál.

Megenni, amit jástzottam. Így lehetne meghatározni az írást is. Ki tudja, hogy a dolgok vajon nem forognak-e körbe-körbe: meg kell ennem azt, amit írok, és amit nem írok meg - felemészt engem. De bérmennyit is eszek, sosem fogy el. És bármennyire is emészt, nem fogyok el. Mert ez történik, amikor a dolgok autonómiára tesznek szert, a metaforák pedig tolvajmód olyasmiket sajátítanak ki maguknak, ami nem az övék. Íme, miért van az, hogy amikor éppen írok, és a szavak, hogy minél pontosabbak legyenek, mindig valami mássá alakulnak át, mindig rájövök fejcsóválva:

Mindig ugyanaz a hó, és ugyanaz a bácsika.

(vége)