22. Herta Müller - Irodalmi Nobel-díj 2009 - II.

"Az első árulást, amire emlékszem, én követtem el. A 'borjús árulásról' van szó. Akkoriban két borjú járt az eszemben, és összehasonlítottam őket egymással. (...) Rövid idővel azt követően, hogy megszületett, az egyiket a szobába vitték, és letették a nagyapám ágyával szembeni díványra. Nagyapám le volt bénulva, és évek óta az ágyban rostokolt. Jó félóráig szótlanul, átható és falánk tekintettel nézte az alig megszületett borjút. (...) Néztem nagyapámat. Az iránta érzett sajnálat, és a tekintete által keltett utálat egyaránt égette szívemet. A borjúra szegzett tolvaj-tekintete olyan volt, mint egy kinyújtott üvegszál, ami az ágy és a borjú között feszül. (...) A szem éhsége - gondoltam magamban.

(...)

Igen, ez volt az egyik borjú. A másiknak születése után mindjárt el kellett törni a lábát a fejszével, hogy le lehessen vágni. Tilos volt borjút vágni, mert néhány hét múlva, amikor elérte a kellő súlyt, be kellett adni az Államnak. Az állatorvos csak akkor engedélyezhette a kényszrer-levágást, ha valami baleset történt, és ez esetben meg lehetett tartani a húst. Amikor apám előadta az állatorvosnak a borjúval kapcsolatos balesetet, mutatva, hogy a tehén hogyan lépett rá nehéz lábával, azt ordítottam:

- Hazudsz, te csináltad a fejszével!

7 éves voltam, és tudtam a szüleimtől, hogy nem szabad hazudni. Azonban azt is tudtam, hogy az Állam gonosz, és börtönbe veti a jó embereket az igazmondásért. Hasonlóképpen azt is tudtam, hogy az állatorvos idegen a faluban, és hogy ellenünk, illetve az Állam pártján van. Kevesen múlt, hogy apám nem került börtönbe miattam, mert bízott abban, hogy ösztönösen különbséget tudok tenni az otthoni megengedhetetlen hazugság, és a megengedett hazugság között, amire mindenkit rákényszerítettek a végtelen tiltások. Amikor az állatorvos elment tőlünk (miután busás csúszópénzt kapott), felfogtam, hogy mi az árulás, akkor is, ha nem ismeretem a szót. Úgy éreztem, hogy egészen kiszáradok, és a szájpadlásomtól a talpamig rosszul éreztem magam.

(...)

Mi vett rá arra, hogy apámat eláruljam az állatorvosnak? A másik borjúra gondoltam, (...), amit apám az ölében vitt be az istállóból a szobába, és lefektette a bársonydíványra.

(...)

Rossz lehet 60 év fölött 70 kilós csomaggal utazni februárban egy teherautón, és az emigráns-ládával a holdfényben - de nem lehetett összehasonlítani a helyzetet az 1945-össel. Több éves zaklatás után el akartam menni ebből az országból. Azonban még ha az idegeim ki is készültek, és még ha azért tettem is, hogy megszabaduljak a Szekuritátétól, meg azért (...), hogy ne veszítsem esezemet, mégis azt tettem, amit akartam, és senki sem erőltette rám, hogy ezt tegyem. El akartam menni, ő (saját megj.: anyám) pedig azért akart, mert én akartam. Éppen ezt kellett elmondanom neki: hagyjál már a hasonlatokkal, a hó nem hibás, nem űzött ki minket semmiféle rejtekhelyről.

(...)

Nemcsak hogy nem volt egyetlen rejtekhely sem a hóban, amint azt anyámnak mondtam, hanem a fejemben sem volt: világos volt számomra, hogy el kell vinnem onnan. Egy roncs voltam, és néhány hónapja oda jutottam, hogy összetévesztettem a sírást a nevetéssel. Azért tudtam, hogy nézd, itt nem sírunk, itt meg nem nevetünk, - de mindez semmit sem használt. Tudtam, mi a dolgok rendje, és mégis fordítva csináltam őket. Már képtelen voltam ahhoz igazodni, amit tudok. Összevissza nevettem és sírtam, akaratomtól függetlenül".