10. „…A lovely little jewish princess…” (saját fordítás, részlet)

Eszter a lánytestvérem kolléganője, (…) és szintén nálunk született szülők gyereke volt, mégis idegennek tűnt, de ugyanakkor nagyon jól beszélte nyelvünket. Gesztusai, magatartása, és a mindig meglepő reakciói (…) minden pillanatban ellentmondtak szavainak. Szép volt. Profilból vékonynak, törékenynek, (…) látszott. Teste rugalmas és feszes volt, mint egy modellé. De mindjárt, ahogy arcát feléd fordította, tekintetében (…) a Ragyogás Könyve tükröződött: kerek arc, zöld szemek, és puha, érzéki ajkak, de annyira érzékiek, hogy már-már misztikusba hajlók, és a szexualitástól megüresedettek voltak. Ilyenkor Eszter az övével azonos nevű bibliai nővé vált, aki felé az asszír király kinyújtotta aranypálcáját, életet ajándékozva neki ezáltal.
Íme az író, akinek kevés nője volt: mindig kész arra, hogy mitizálja őket. …Tulajdonképpen Eszterrel egy néhány hónapig tartó kapcsolatom volt, mely alatt nem beszéltünk szerelemről, és nem szeretkeztünk, bár nagyon sokszor közel álltunk ehhez. Azonban naponta több órán át sétáltunk, irodalmi körökre jártunk, ahol jelenlétének szinte hipnotikus hatása volt, és ahol nagyon hosszú és kemény szálú, hullámos haja csak amúgy vonzott minden tekintetet („te szerencsés flótás, kicsoda ez a csaj?”), de voltunk strandokon is, ahol lehetetlen volt bemenni az undok vízbe. Amikor késő éjszakánként hazakísértem (persze, a hét ágra ragyogó csillagok alatt), néha megálltunk az utcán egy-egy lámpafény, vagy a magát nehézkesen tovavonszoló troli ablakai által megvilágítva, és kétségbeesetten csókolóztunk. Soha nem tartottam karjaimban egy ilyen szép testet, egy ilyen egyszerű, és mégis ennyire titokzatos lányt. Mindez idő alatt semmi rendkívüli nem történt. Szülei karjain nem voltak auschwitzi tetoválások, melyek megmentsék történetemet a monotóniától (vagyis tulajdonképpen történetté formálják azt). Semmi fantasztikumba hajló nem volt: Eszter nyakán nem volt a félhomályban hirtelen megcsillanó gyöngy-nyakék, és sohasem suttogta szemembe nézve: „Hekel havolim, hakol hevel”…
A nappalok hűvösödni kezdtek, és azon az estén, amikor Eszter azt mondta, hogy családjával együtt Izraelbe fog emigrálni, még szavai meghallása előtt átfutott rajtam a hideg. Aztán megfagytam. Hallgatólagosan megegyeztünk ugyan, hogy nem leszünk szerelmesek egymásba, de lehet, hogy én, vagy valami belőlem – anélkül, hogy észrevettem volna - átlépett a megszabott határon. Koszos és kietlen parkban voltunk, egy betonból levő sakkasztalnak dőlve. Hazakísértem, mint mindig, csókolóztunk, mint mindig, nem mondtunk istenhozzádot egymásnak, sőt, még azt sem, hogy viszontlátásra, és azután sohasem találkoztunk. Repülőgépe egy dérlepte reptérről szállt fel ’86 őszén, anélkül, hogy tekintetem elkísérte volna, míg eltűnik a felhős égen. Úgy volt, hogy Haifában fog lakni, abban a városban, melynek neve is jobban illett hajához és tekintetéhez. Én, aki röghöz kötötten Bukarestben maradtam (és komolyan hittem, hogy soha sem hagyhatom el ezt az országot), kutyául szenvedtem néhány hétig, aztán elfeledtem. Leveleket küldtem neki, tudva, hogy nem érnek el hozzá, mint ahogy nekem sem jött soha egyetlen levelem sem Haifából.
Történetemnek egy tíz évvel későbbi epilógusa van. A Golf-öbölbeli háború idején történt. Száddámnak sikerült néhány (…) rakétát küldenie, amelyek izraeli földre hulltak le. Nyugodtan hallgattam a BBC híradóját, melynek során az esemény néhány romániai származású szemtanúja nyilatkozott sorra, amikor egyszer csak megszólat „X. Eszter asszony Haifából” (teljesen más, de szintén zsidó családnevet viselt), és egyszeriben meghallottam az ő régi, tétovázó és összetéveszthetetlen hangját. Mintha egyszeriben Durell Justine-je beszélt volna hozzám az éteren át. Minden ízemben remegve hallgattam a néhány, rémültségről árulkodó mondatot, és fél órán át sétáltam a házban föl-alá, több tízszer mormolva el magamban: „Hekel havolim, hakol hevel” („Hiábavalóságok hiábavalósága, minden hiábavalóság”), aztán mindenre ráborult a csend.

Az idézet Mircea Cărtărescu De ce iubim femeile (Miért szeretjük a nőket) - 2004, Humanitas kiadó, Bukarest - című könyvének a fent már idézett címet viselő fejezetének befejező részét képezi. Saját fordításomat osztom meg veletek, vagyis jobban mondva azért fordítottam le ezt a kedvenc részt, hogy veletek is megoszthassam (nyilván azokra gondolok, akik nem tudnak románul). A zárójelbe tett pontokkal jelöltem, hogy onnan hiányzik valami: vagy azért, mert olyan szövegrészről van szó, aminek itt így, a csonkított szövegben nincs értelme, vagy zavaró, mivel visszautal a fejezet le nem fordított részére, vagy mert nem találtam még meg a megfelelő kifejezést egy-egy szóösszetételre, szólásra, stb. Remélem azonban, hogy ettől eltekintve a szövegem érthető, és egy kis ízelítőt nyújt Cărtărescu írásaiból.

A könyvet 2007-ben a Jelenkor kiadó is megjelentette magyarul Koszta Gabriella fordításában.