6. hétvégi beszámoló

1.)

Szombat estére egy kis meglepetésben részesítette a bukaresti Nemzeti Opera a 21-től 23 óráig véletlenül (vagy nem is olyan véletlenül) arrafelé sétálókat: az opera előtti téren ingyenes szabadtéri előadásra került sor. Én a magam részéről egyáltalán nem véletlenül jártam arra, hanem azért, mert a péntek esti híradóból tudtam már a "meglepetésről", így láthattam azt a Viva Opera című előadást, mellyel a bukarestiek október 19-én fognak fellépni Szebenben.

Előadás előtt egy kis afférom volt az egyik - gondolom, a szervezőket képviselő, és a minket ide-oda igazítani hivatott - alakkal, aki még jóval az előadás kezdete előtt ránkförmedt, hogy ne makacskodjunk, és ne merjünk egy tapodtat is előbbre menni. Először meglepett a fellépése (dohogtam is magamban, hogy Balkán így meg úgy), de aztán magamhoz tértem, és visszavágtam, hogy azért talán mégsem így kellene beszélnie az emberekkel, mire ő lepődött meg, s bár védekezésképp megpróbált még jobban szájalni, végül azonban mégis jobb belátásra tért és elhallgatott, amikor kissé erélyesebben kértem ki magamnak a hangnemet.

Ezzel vissza, s be az opera előtti parkba, amelyet akkor már kezdtek ellepni a nézők, s mire az előadás elkezdődött volna, egyetlen nagy ember-tenger volt mindenhol, amerre a szem ellátott (egy akármilyen miniforradalomra is futotta volna belőlünk :))) ).

Aztán elkezdődött az előadás, és a különböző művek (Tosca, Faust, La Traviata, Carmen, A trubadúr, stb.) leghíresebb áriáinak sorát csak a kórus 1-1 éneke szakította meg néha. Néhány név az előadók sorából: Oana Andra, Dorina Chesei, Mariana Colpos, Felicia Filip, Sorina Munteanu, Mihaela Stanciu, Ecaterina Ţuţu, Iordache Basalic, Pompeiu Hărăşteanu, Ştefan Ignat, Ionuţ Pascu. Olyan pillanatok voltak ezek, melyek alatt ismét - nem is tudom, az évek során már hányadszor - megerősödött bennem a tudat, hogy mégiscsak érdemes Bukarestben lenni, maradni, mert olyan élményekben lehet részem, amelyek száz vagy ezer, az előbbi negatív tapasztalathoz hasonlót is elfeledtetnek az emberrel. Ugyanis a város és az emberek olyanok, amilyenek, de - Balkán ide vagy oda - a kulturális élet nagyon jó itt, és akinek ez fontos, vagy esetleg sokkal fontosabb, mint az, amit nap mint nap az utcán tapasztal, az tudja, miért marad itt.

Szerintem az égieknek is tetszett az előadás, mert követeik madarak formájában keringtek folyton a fejünk felett, s mivel Adrian Iorgulescu kulturális miniszter megígérte, hogy ez ugyan az első ilyen alkalom, de nem marad egyedüli és utolsó, hát várjuk a folytatást!

Ajánlom, hogy aki teheti, nézze meg Szebenben az előadást, mert nem bánja meg!

2.)

Szombaton dél körül véletlenül bekapcsoltam a tévét, és láttam, hogy a TVR 2-es csatorna közvetíti a 2007-es Atlétikai Világbajnokság eseményeit. A nők 1.000 m-es távfutása volt éppen soron, és hallom, ahogy a román közvetítő - látva, hogy az etiópiai Tirunesh Dibaba utolsóként kullog, ugyanis szemmel láthatóan erős hastáji fájdalmai vannak, így kb. 20 méternyire le van maradva az előtte futótól, s az talán még egy annyira a többiektől - megállapítja: lehetetlen, hogy ezt a versenyt megnyerje, s ha ez mégis megtörténne, az valóságos csoda lenne. S láss csodát: Dibaba nemcsak hogy utolérte versenytársait, hanem sorra el is hagyta őket, s végül elsőnek futott be!

A naponta sorra kerülő Világolimpián naponta

indulok, gyorsulok, lassulok

veszem az

akárhány

akadályt

emelkedőket

ereszkedőket

kocogok

(kacagok)

reménykedem valamiben valakiben (magamban)

csapódom valahová valakihez valamihez

csalódom valamiért valamiben valakiért valakiben (talán néha magamban)

hegyre föl völgybe le

le-föl le-föl

hegyre föl völgybe le

föl-le föl-le

valakik folyton betartanak feltartanak

kitartok

választanak

választok

keresek s találok

(pályát) s körbe-körbe

letérek fordulok

jobbra-balra, előre-hátra

jobbra-balra, előre-hátra

kifúlok

kinyúlok

elállok

felállok

bár nem tudom

mikor lesz (f)utam vége

s lesz-e, s mi lesz eredménye

indulok gyorsulok lassulok.....

előre-hátra

elég volt mára ( :))) )

5. Valcer-lecke

(kell)
szerelemre ébredni
ébredéskor táncolni
táncoláshoz párt hozni
páros tánchoz fonódni
fonódáshoz oldódni
oldódáshoz bort inni
boriváskor bódulni
bóduláskor fordulni
forduláskor pördülni
pördüléskor gyorsulni
gyorsuláskor kilengni
kilengéskor lassulni
lassuláskor megállni
megálláskor elválni
elváláskor ébredni


A fenti néhány sort körkörösen szerkesztettem meg, de sajnos nem tudtam azt a formátumot itt érvényesíteni. Azonban azoknak, akiket ez érdekel, elmondom, hogy az óralaphoz hasonló körben a következőképpen helyezkednek el egymás után a sorok:
- az óralap 12-esének helyén van a záró és nyitó "Kell" szó, amit követ egy sorral lennebb a "szerelemre ébredni" sor, majd következnek a többiek alattuk. Az óralap 3-asának helyén a "páros tánchoz fonódni", a 6-os helyén a "Bóduláskor fordulni", a 9-es helyén a "kilengéskor lassulni" sor van. A többi könnyedén kikövetkeztethető. Még csak annyit, hogy a sorokat elválasztottam egymástól 1-1 üres sorral, vagyis szünettel. S mivel körkörös szerkezetről van szó, nyilván egy sorban vannak egymással az első és az utolsó, a második és az utolsó előtti, stb. sorok, szünettel elválasztva.


Kívánok jó szerkesztést és szórakozást!

4. szép szavak

Nemrég egy eléggé közismert személyiség blogját böngészve követtem figyelemmel két hozzászóló elég heves, és néha - szerintem fölöslegesen - túl személyeskedőbe is áthajló vitáját, amit - azt hiszem - nyugodtan minősíthetnék veszekedésnek is. Aztán egy adott pillanatban - nem kis meglepetésemre - a szerintem "támadottnak" leginkább minősíthető (magyarországi) fél felajánlotta (erdélyi) "támadójának", hogy segít beszerezni neki egy könyvet, ráadásul ingyen, majd hozzáfűzte: ez az ajánlat szól minden e blogot olvasó, és az itt olvasottakhoz hozzászóló személynek.

Ez a gesztus nagyon tetszett (ha egészen őszinte akarok lenni, el kell ismernem, hogy meg is hatott), és - mivel az ajánlattevés nekem is szólt - pár szóban értékeltem azt (leírva, hogy az ajánlat akkor is ugyanilyen értékes lenne számomra, ha nem volna anyagi vonzata, mert szerintem nem a segítség konkrét formája a lényeg, hanem ami mögötte van).

"Köszönöm a szép szavakat" - írta visszajelzésében az illető.

"Szép szavak" - mit jelent? - gondolkodtam el a kérdésen. Elolvastam szavaimat, de ezúttal mindenikere külön-külön figyelve, és megállapítottam, hogy semmi rendkívüli, vagy kirívó szépség nincs bennük egyen-egyenként. Tehát: a kontextusba helyezés, az összerakás módja, a sorrend, s az ebből adódó jelentés a meghatározó - fedeztem fel a spanyol viaszt :))).

Ettől függetlenül vannak önmagukban is szépnek minősíthető szavak (?).

Paul Valéry a következőket tartotta a francia nyelv legszebb szavainak: pure, jour, or, lac, pic, seul, onde, feuille, mouille, flute (vagyis: tiszta, nap, arany, tó, hegyfok, egyedül, hullám, levél, csermely, fuvola). Nyilván nem véletlen, hogy a francia szót is leírom, hiszen szerintem nemcsak a jelentést, hanem a kiejtéskor jól érvényesülő muzikalitást is figyelembe vehette.

Kosztolányi szerint a következők a magyar nyelv legszebb szavai: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. Nyilván a szavak szépségének megállapítása - mint sok minden más is - szubjektív alapon történik, ezért mindenki számára más és más szavak minősülhetnek a legszebbeknek, vagy különböző dolgokat jelenthetnek (lásd Hervay Gizella "vonat" és "tej" szavakra vonatkozó sorait).

Örülnék, ha véleményedet megosztanád velem / velünk is: szerinted melyek a magyar nyelv legszebb szavai? Milyen alapon döntötted el, miket vettél figyelembe: hangzást, jelentést, stb. vagy vannak olyan szavak, melyek számodra gazdagabb (esetleg érzelmi) jelentéstöltettel rendelkeznek, mint mások számára, mert......(miért?).

3. bukaresti (hangulat)képek

Bukaresti egyetemi éveim idejéből az összes többi közül a következő három kép rögzült bennem legélesebben:
1.) Az első még "frissen sült" kisgólyakoromból való, amikor egy október eleji napon kissé szédülten sétálgattam a város utcáin, és az akkor még sokkal zavaróbb zaj és tülekedés elől gondolataim elefántcsont-tornyába menekültem.
Csakhogy ettől környezetem még semmit sem változott, és hitetlenkedve ámuldoztam néha azon, hogy a főváros központjához ugyanúgy hozzátartozik a szemét, az utcán vagy a metróaluljáró lépcsőjén kuporgó koldus, mint bármely más városhoz, akire rápillantva lehet sajnálkozni, vagy pokolba kívánni őt, amiért eszünkbe juttatja - ha ez bármit is jelent számunkra, vagy ha egyálétalán van mi eszünkbe jusson - keresztényi kötelességünket: adni a rászorulóknak. Mire azonban ez eljutott volna a tudatomig, már jött is a másik gondolat: mennyi is lenne az a pénzösszeg, amit adhatnék nekik? Magamban felsoroltam, mennyi mindenre is kell fizetnem ebben a hónapban, és arra a következtetésre jutottam, hogy örülhetek, ha elég lesz a pénzem. Aztán elkezdtem sorolni magamban azokat az érveket is, hogy miért nem is kell tulajdonképpen semmit adnom: ezek a koldusok miért ülnek itt egész nap? Miért nem mennek dolgozni? Annyira mentem, hogy még a külsejükbe is belekötöttem: miért ilyen koszos a ruhájuk? Talán jobban is vigyázhatnának rá és magukra. Ráadásul semmi biztosíték sincs arra nézve, hogy a kapott pénzzel okosan fognak gazdálkodni, és nem költik bagóra, italra, stb. Meg aztán úgysem segíthetnék közülük mindenkinek, hiszen annyian vannak, mint égen a csillag, és ha mindenkin megesik a szívem, végül én magam is leülhetek melléjük, közéjük.
Ilyen érvekkel győzködve magunkat könnyű tovább menni. Másnap is. Harmadnap - és ahogy a napok telnek egyre inkább - már annyira könnyű, hogy észre sem vesszük a felénk nyújtott kezet. Így szokunk / szoktatjuk magunkat a látványhoz, és az a szánalom, amit kezdetben érzünk, legjobb esetben teljesen felszívódik, elillan, de rosszabb esetben átalakulhat gyűlöletté is. S ha még mindig kísértene néha az adakozás gondolata - mert a gondolatok már csak ilyenek: néha nemigen hagynak nyugodni -, legkézenfekvőbb a körülöttünk levő 100 meg 100 emberre hivatkozni, akik - öltözetükből ítélve - nálunk sokkal jobb anyagi helyzetben vannak, mégsem zavartatják magukat holmi rongyosok miatt.
Ilyen zavaros gondolatok forogtam fejemben azon az októberi napon is, amelyről írok, amikor történt valami, amire akarva-akaratlanul fölfigyeltem:
Előttem a járdán egy öreg nénike sántikált, csetlett-botlott, akit a rohanó tömeg néha meg-meglökdösött, egyesek még morgolódtak is, hogy miért áll az útjukba, nem látja, hogy mindenki mennyire siet. A nénike ruhája színét már rég kivette a nap és a sok mosás, s néhol bizony szakadozott is már (de tiszta volt), s cipőjéről is lerítt, hogy bizony látott már jobb napokat. Ráncos-barázdás arcát látva is nyilvánvaló volt, hogy sosem látott Oriflame vagy bármilyen más krémet.
Amikor a gyerekkel a karján kéregető koldusasszonyhoz ért, megállt, és keresgélni kezdett a zsebében. El nem tudtam képzelni, mit akar, de átvillant bennem a gondolat: taláncsak nem adakozni akar? Talán még el is mosolyodtam ezen magamban, és szinte úgy éreztem, figyelmeztetnem kellene, hogy ne tegye, hiszen kinézetéből ítélve akár maga is leülhetne a koldusasszony mellé. Ekkor meghallottam az eddig valószínűleg nem kis gonddal kucorgatott pénzérme koppanását a pénz begyűjtése céljából kitett pléhdobozban, ami hirtelen eszembe juttatta az özvegyasszony bibliai példázatát, akiről Jézus megállapította, hogy mindenkinél többet vetett. Igen, mert nem a fölöslegből adott, amit nyugodtan tudott nélkülözni, hanem valószínűleg abból a kevésből, amire neki is szüksége lett volna.
Vannak olyan hősök, akik érdemrendeket, kitüntetéseket viselve fitogtatják érdemeiket, és vannak olyanok is, mint ez a nénike, akit úgy nyelt el hirtelen szemem elől a tömeg, mintha csak látomás lett volna, de akit - mint látjátok - mai napig sem tudtam elfeledni.

A másik két eset bekövetkeztekor már rendelkeztem egy bizonyos bukaresti "régiséggel", mégis belém vésték a tapasztaltakat:

2.) A tűző nyári napon szardíniakonzervbe szorult / szorított halként troliztam az egyetemről hazafelé. Már-már hazaértem, amikor a troli megállt egy útkereszteződésnél. Hogy elűzzem a várakozás unalmát, kinéztem az ablakon, és figyeltem a mellettünk sorakozó autókat és utasaikat.
Egyszercsak a szemembe akadt egy, az összes kocsisorból kirívó hiperszuper csodaautó, és nem került különösebb fáradtsáomba megállapítanom, hogy ahogy megjelent, mindenki azonnal felfigyelt rá és csodálta. Az autóban egy, az autóhoz tökéletesen passzoló csinibaba ült, akin a férfi vagy a női szem egyaránt legalább annyira megakadt, mint autóján. (Igen, kitaláltátok: egyes utitársaim, különösen a férfiak - természetesen- nem bírták ki, hogy ne tegyenek különféle megjegyzéseket:)))).
Ahogy az autó megállt, odasietett hozzá egy 10-14 éves srác, aki - miután erre engedélyt kért és kapott - lelkesen, és kedvesen mosolyogva kezdte mosni az autó ablakát (miközben - gondolom - a látványból ítélve busás jutalomra számított), és mire a lámpa zöldre váltott volna, becsülettel be is fejezte a munkát. Mikor a lehúzott ablakhoz lépett a jutalomért, a nőci egy cigisdobozt nyújtott feléje. Már nem emlékszem rá, milyen márka volt, de azt tudom, hogy számomra is ritkaságszámba ment. A gyerek boldogan vette át a dobozt, és még most is látom magam előtt azt a ragyogást, csillogást a szemében, azt a mosolyt az arcán, ami akkor elárasztotta, és amit nemigen lehet elfelejteni, sem leírni . Én még sosem láttam egy olyan örömtől sugárzó embert.
A jelzőlámpa zöldre váltott, a csinibaba meg elindult az autóval. A gyerek kinyitotta a dobozt, és mozdulatlanná dermedve meredt rá, aztán egyik pillanatról a másikra lehervadt arcáról a már szinte földöntúli boldogság, és kiült rá a csalódottság és keserűség. A nőci meg a visszapillantó tükörben figyelte a gyerek reakcióját, és jót nevetve elviharzott.

3.) Nem számít újdonságnak a bukaresti metrókban a kolduláshoz különböző hangszereket felhasználó kéregetők jelenléte, így semmi különöset nem találtam abban, amikor egy vasárnap délután barátnőmtől hazafelé tartva az egyik megállóban felszállt egy férfi, hegedűvel a kezében. Figyeltem az emberek arcát, ahogy a "művész" elhaladt előttük, és azt láttam, amire a megszokás alapján már számítottam is: az emberek gondolataikba mélyedve meredtek maguk elé, és néha azt a benyomást keltették, mintha tudomást sem vennének a néhány garas megszerzésében reménykedő, amúgy eléggé tisztességesen kinéző, és szerintem elég jól hegedülő fiatalemberre. Mintha nem is létezett volna, vagy legalábbis láthatatlan és hallhatatlan lett volna. Egy bizonyos idő elteltével azonban - miközben a hegedűs egyik Kleiderman-darabot játszotta - szemem megakadt egy jólöltözött hölgyen: először csak a könnycseppek jelentek meg és folytak le arcán, aztán ajkai is legörbültek, majd - bár szemmel láthatóan óriási erőfeszítéseket tett arra, hogy uralja érzelmeit - végül már egész teste remegett a hangtalan sírástól. Teljesen megdermedtem a meglepetéstől: ha agyonütöttek volna, akkor sem bírtam volna egy legapróbb mozdulatot sem tenni, vagy egyetlen hangot is kiadni. A következő pillanatban a hölgy felállt, az ajtóhoz lépett, és mielőtt leszállt volna, abban az időben, amikor még a nagylelkűek is legfennebb 1.000 lejt adtak a koldusoknak, egy 10.000 lejest csúsztatott a hegedűs kezébe. Ő eltűnt, én meg tovarobogtam az említett dermedtséggel a zsigereimben, melyek még sok időre megbénították tagjaimat, és azóta is nagyon szeretném megtudni e lejátszódott jelenet történetét / magyarázatát, bár tudom, hogy erre nincs semmi esélyem.

2. Edónak

Kedves Edó (edorable)! Már nagyon sokszor próbálkoztam -blognyitás előtt és után egyaránt - beszúrni 1-2 sort a blogodba bejegyzéseidhez, de sohasem sikerült. Nem is nagyon remélem, hogy rátalálsz erre a neked szóló néhány soromra, de ha mégis, kérlek, jelentkezz!
Éosz

1. Köszöntő

Kedves Mindenki!
Isten hozott Benneteket!

Bár ezen az oldalon valószínűleg más jellegű bejegyzést is fogtok találni, legyen az első a szó-játékaim (és nem szójátékaim, bár talán ilyen is lesz) egyike. Igen, el szoktam játszadozni néha a szavakkal, és bár az így létrejövő eredményeket nem tartom művészeti alkotásoknak, azért szívesen töltöm velük időmet. Mert játszani (mindegy, hogy mivel) mindannyian szeretünk, nemdebár? És akkor a játék:

Mert neki nem én kellettem,
álruháit rám tekerte,
majd levette rólam sorban,
s végülm bőröm dobtam oda

ráadásul a halomra,
hogy bőrömre csupaszodva
hátha kegyet gyakorolna:
elfogadna s beburkolna.

Vérem s szenvedésem látva
távolodott meghátrálva,
és itt hagyott undorodva
(k)ön(ny-)véremben fuldokolva.

Visszabújok bőr-kagylómba,
s ó, útporos szél-zakómba:
nem várom, hogy kisüssön holnap
a kihűlt és a Ma-Hol?-Nap.